1929. február 27-én látta meg a napvilágot a valaha élt egyik legnagyobb brazil védő, ami egyrészt pompás apropót szolgáltat, hogy ezúton is kiváló tisztelettel köszöntsük, másrészt megvizsgáljuk, hogy milyen hatást gyakorolt a világ futballjára Djalma Santos – Cafu, Roberto Carlos, Ashley Cole, vagy éppen Oleg Luzhny ősapja, a vonal mellett rohamozó, felfutó védő prototípusának megteremtője.

Djalma száraz és kemény volt, mint a vodka martinivel, ráadásul boldog vigyorral az arcán fogadta az ellenfél leggyorsabb támadójának őrzését is. E mellett igen gyakran vállalta a pontrúgások, tizenegyesek elvégzését is – egy brazil válogatottban! Mit egyben, rögtön négyben, hiszen az 1954 és ’66 között rendezésre került VB-ken mindannyiszor a csapat tagja volt, ő érte el először a százszoros brazil válogatottságot. Miért? Mert fejlett játékintelligenciájának köszönhetően ösztönösen ráérzett arra, hogy nem elég a jobbhátvédnek rendelt területen bóklászni és messziről figyelni a támadók küzdelmét, hanem második hullámban érkezve sistergős löketeket ereszthet meg a kipattanókból, visszagurításokból. Innen már csak egy lépés volt felismernie, hogy az akkor divatos 3-2-3-2 játékrendszer nagyjából hatvan méteres folyosót kínál előtte, amit (figyelem Vanczák, Szélesi!) nem volt rest következetesen bejátszani, így lett ő az első box-to-box (vonaltól-vonalig, ha jobban tetszik) szélsőhátvéd. Mivel akkoriban a védekező csatár gondolata is istenkáromlás volt, az lett a következmény, hogy az ellenfél fedezete karfiollá aszott fejjel, tüdőembóliát emlegetve kért cserét a hatvanadik percben. Igazán nagy kár, hogy erre sajnos nem volt még lehetőség…

Ez így első hangzásra talán nem tűnik akkora dolognak, mert a kor futballjában ez már alapvető elvárás egy bekktől - aztán mégis, sokszor hiába. De ha arra gondolunk, hogy mekkora szenzáció volt Beckenbauer újszerű centerhalf játéka (ami jóval közismertebb), és bekapcsolódása a támadásokba, akkor jobban megérthetjük, hogy mitől legendás Djalma Santos alakja. Azt meg már csak csendben tesszük hozzá, hogy Beckenbauer felfedezése húsz évvel később jött, ráadásul mára csak annyi maradt belőle, hogy a középső védők feljárogatnak a szögleteknél, Djalma játéka pedig a mai napig etalon.

1954 - Első VB szereplése nem sikerült fényesre, amiben a mi kezünk is benne van, hiszen a berni csata néven elhíresült bicskázás (három kiállítás, verekedés az öltözőfolyosón) során négy-kettes zakót húztunk a brazilokra, Djalma hiába is kent be nekünk egy tizit.

1958 – Második nekifutásra már a világbajnoki címet is begyűjtötte, bár a torna során egyedül a döntőben lépett pályára, mégpedig a házigazdák és a Fiorentina sztárja, Kurt Hamrin ellen. A meccset öt-kettőre simán lehozták, ő pedig a brazilok egyik legjobbja volt.

1962 – A VB idején már 33 éves, de visszaszerzi helyét a kezdők között, sőt élete formáját futja - a tournament legjobb bekkjének választják. A csapat szempontjából külön szerencse volt, hogy kiválóan megértették egymást Garrinchával, a ’62-es csapat kulcsfigurájával. Minden meccsen pályára lépett, a döntőben egy assziszttal járult hozzá a diadalhoz, bár kellett ehhez a cseh kapus, Schroiff napbanézése is.

1966 – Pályája zenitjén túl, talán okosabb lett volna kihagyni a VB-t, de persze utólag könnyen okos az ember. Vénségére megutáltattuk vele a focit és a Selecao bűnbakjaként térhetett haza.

Mindazonáltal nem lenne méltó, ha egy ilyen gidabőrbe bújt vén mirelit kecske záróképpel fejeznénk be az emlékezést, így Pelé soraival búcsúzunk:

Ő (Djalma Santos) volt a legjobb nyugtató, amivel életemben találkoztam. Ha láttam, hogy megindul a labdás tag felé, már helyezkedtem is az indításra, mert tudtam, aki el tudná mellette vinni, az a mi csapatunkban játszik...

Zrika és tiszteletadás kettő az egyben.